június 4. - Trianon (részletek)

Versek Szomorú

Rozványi Dávid

Történetek:

Átlag:

Hozzászólások:

Rozványi Dávid | 2011.05.05 22:12

június 4. - Trianon (részletek)

Andinak, aki egyszer megkérdezte, mit jelent nekem a haza

Siratunk valamit, amit nem ismertünk.

Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét.

Nekünk, ha azt mesélték: Felvidék, azt is mondhatták volna, az Üveghegyen túl, s amikor Erdélyt emlegették, akár az Óperenciás tenger mellett is lehetett volna, s Újvidékről azt is hihettük volna, hogy New York elővárosa.

Mégis siratunk valamit, akkor is, ha nem megyünk ki az utcára, ha nem lengetünk zászlókat, ha nem is mondunk nagy szavakat - ezen a napon mégis csendesebbek vagyunk, s siratunk valamit, még ha titkoljuk is magunk elől.

Siratunk valamit, amit a világ ezerszer elárult és pusztulásra ítélt, mégis él.

Mi az ellentétek és lehetetlenségek népe vagyunk.

A határokat áttolták a fejünk felett és mi nem csináltunk semmit.

Maradtunk vagy elűztek, de nem tettünk semmit, mert hittünk abban, hogy a világnak van rendje, aminek kötelessége helyreállni.

Mi maradtunk: megtörtek, vagy megalázkodtunk, vagy elűztek és átjöttünk a maradékba, ahol vagonokba laktunk évtizedekig, de álmodtunk és vártunk, és nem csináltunk semmit, talán mert nem hittük, hogy lenne erőnk bármit is csinálni.

Mi húsz évig daloltunk a szabadkai udvaron nyíló liliomról és Krasznahorka büszke váráról, közben pedig térképek fölött és fapuskákkal gyakoroltuk, hogy hogyan szerezzük majd vissza, ami jog és igazság szerint a mienk.

Mi a Donnál akartuk megvédeni ha nem is a Nagy-Magyarországot, de legalább azt a majdnem Magyarországot, amit sikerült visszaszereznünk.

Mi mindig vártunk valamit, ami nem jött el.

Mi nagyok voltunk abban, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról.

Mi még akkor is harcoltunk, amikor már egy talpalatnyi magyar föld sem maradt.

Mi kincseinket nyugatra vittük és Szent Koronánkat elástuk egy olajoshordóban.

Bennünket felszabadítottak és megszálltak.

Battonyától Nemesmedvesig, tanították az iskolákban, s nem illett arról beszélni, hogy előtte volt Erdélyünk és volt Kárpátaljánk, hogy az Árpád vonalban a bekerítésig tartották magukat honvédeink (katonáink? fasiszta árulók? pszeudo-nácik? – jó évjárata van most a szavaknak).

Valamit végleg elvesztettünk azon a napon, amit később Felszabadulásnak kellett neveznünk, amikor piros papírzászlócskákkal kellett köszönetet mondanunk az „ideiglenesen hazánkban állomásozóknak”.

Nem Erdély, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket vesztettük el, hanem a reményt, hogy egyszer nekünk is sikerülhet valami

És eljött a főállású optimisták korszaka:
sírni nem volt szabad, csak éljenezni, s bárgyú mosollyal nézni a jövőbe.

Nálunk ugyanazt a dalt betiltották azért, mert zsidó, majd azért mert fasiszta – pedig nem szólt másról, csak arról, nekünk gyönyörű e föld, s talán haza, ahol az életet a legendák szövik át.

Nálunk a felszabadítók hétszázezer magyart hurcoltak el, - többet, mint a náci megszállók! - de rájuk nem volt szabad emlékezni.

Több tízezer magyart gyilkoltak le, hogy soha ne merjünk a régi Magyarországról álmodni, még ma sincs se sírjuk, se emlékük – vagy ha van, naponta halljuk a hírekben, hogy a sírkereszteket ledöntik és lekaparják a neveket az emléktáblákról.

Még ma sem tudjuk hány százezren haltak meg a náci haláltáborokban vagy a gulágokon, hányan féltek hazatérni, s maradtak nyugaton.

Mi megtagadtuk ezeréves múltunkat és a királyok székébe bohócokat ültettünk.

Mi tudtuk hogy valami nagy sötét és gonosz közeledik felénk.

Talán a történelemben még sohasem, még Trianon napjaiban sem imádkoztunk annyit, mint ezekben az években.

Talán meg volt az egymillió imádkozó magyar, de úgy tűnt, mintha Isten is magára hagyna bennünket.

És mélyebb sötétség borított el, mint bármikor történelmünk során.

A trianoni félsz bekövetkezett: még az a kis maradék is, amiről azt hittünk miénk, elveszett.

Az egyik oldalon: börtön, akasztófa, beletörődés, öngyilkosság.

A másik oldalon: hagytuk, hogy elszakítsanak régi életformánktól, talán még néha örültünk is, mert olyan szép és fényes volt a (soha el nem érkező) aranykor, amit a szónokok festettek elénk

Örültünk annak, hogy már nincs Endlösung és nem indítanak szerelvényeket Szibériába sem, és nem vettünk tudomást Recskről és Tiszalökről, s Újvidékről csak a „hideg napokat” emlegettük. Igen, ezekben az években új szavakkal gyarapodtunk és erőszakoltak új értelmet a régiekre: kulák, padláslesöprés, osztályellenség, osztályidegen, beszolgáltatás, kitelepítés.

Szervezkedtünk, terveztünk, közösségeket építettünk, de már az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy reménytelen, s amikor ránk záródott a cella ajtaja, megnyugodtunk, hogy a világ új rendje szerint kell meghalnunk.

Tudtuk, hogy minket valaki vagy valakik már halálra ítéltek, s évtizedek óta csak a siralomházban vergődünk.

A megváltás elmaradt.

De volt tíz napunk, amíg szabadon álmodhattunk. Amikor még egyszer utoljára, azt tudtuk mondani: elég volt!
Az első, soha vissza nem térő szerelem ízét ízleltük tíz napon át.
Amikor elhittük egy pillanatra, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Amikor egy pillanatra nem csak iskolai memoriter volt „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!”

És megtanultuk, hogy soha.

Álmaink felett kétezer tank lánctalpjainak dübögése volt a Requiem.

Mi többszázezren szóródtunk szét a világba.
Mi sok ezren mentünk börtönbe és álltunk bitófa alá.
Mi sok millióan, szinte mindannyian, tanultunk meg hallgatni és a nagy reménytelenség között élni, ahogy lehet.

A turult kártékony ragadozónak minősítettük, mert verébnek kell lenni a verebek között.

Ahogy lehet, mert ugye élni kell, és mi csak kisemberek vagyunk, akik amúgy sem tehetnek semmit sem. Életnek hazudtuk a létezést.

Mi voltunk az átlag, s gyávaságunkat a kompromisszumok művészetének neveztük.

Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.

Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk.

56-ban a magyar szabadságharcos lett az év embere a Time-ban.
57-ben Hruscsov, aki eltiportatta a magyar forradalmat.

Mi visszakacsintottunk Kádárnak, miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.

Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.

Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.

Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.

Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.

Mi az iskolában nem tanultunk Trianonról és csodálkozva néztük a térképet, hogy a nagy magyar írók miért nem Magyarországon születtek.

Mi 68-ban nem rock-koncertre mentünk, hanem Csehszlovákiába, de nem azért hogy újra szabad legyen, hanem azért hogy ne legyen szabad.

Mi nyugatról harisnyát hoztunk, és borotvapengét, gyerekként hazahoztuk a jégkrém papírját, mert az színesebb volt, mint az egész világ, amiben éltünk.

Mi már nem tanultunk arról, hogy mi az a Trianon, vagy ha igen a Horthy-fasizmussal kapcsolatban, de az iskolában nem tanultunk franciául.

Mi már nem a Felvidékre mentünk nyaralni és cipőt venni, és nem Szlovákiába, hanem Cseszkoba, és csodálkoztunk, hogy ott magyarul is beszélnek.

Mi félrefordítottuk a fejünket, ha élőhalottainkkal találkoztunk. A paraszttal, akitől elvették a földjét. A magányos öregasszonnyal, akinek nyugatra menekült fia nem látogathatott haza, s úgy halt meg, hogy unokáját nem láthatta sohasem. Az unokát, ami már nem tudta volna magyarul köszönteni. Az 56-ossal, már nem tudott egyenesen állni, mert ferdére verték a gerincét. Az osztályidegennel, a vallásossal, akit nem engedtek továbbtanulni. A finomvonású hölgyekkel, akik bár kastélyban születtek, arra ítéltettek, hogy emlékeikkel egy pajtában várják a halált. Akik megmentett csorba csészéikbe pótkávét töltöttek, de a szertartásrendet, amit szüleiktől tanultak, megtartották.

Félrefordítottuk a fejünket, mert nem lehetett egyszerre a szemükbe nézni és visszakacsintani Kádár „atyánknak”.

Mi kisdobosok voltunk, úttörők, KISZ-tagok és beléptünk a pártba, mert élni kell, s mert azt hittük, hogy a lét és az élet ugyanaz.

Mi nem váltottunk rendszert, velünk csak úgy megtörtént a rendszerváltozás.

Mi már nem csak a jobbléti államokba,
hanem Erdélybe kezdtünk nyaralni járni,
de 2004-ben érdektelenségünkkel magunk hagytuk jóvá Trianont.

Mi a visszavárás népe vagyunk

Visszavártuk legendáinkban a régi szent házból származó királyokat, meséltük, talán még hittük is, hogy egy barlangban várják visszatértük napját.

Visszavártuk Thökölit, de nem jött, meghalt a száműzetésben. Nagy parádéval fogadtuk hamvait, de a lélek és remény, amit hordozott, akkor már rég halott volt.

Rákóczi története ugyanez: harcolt, elment, visszavártuk, búsulós dalaink róla szóltak, sírja ma már szinte jeltelen, lassan már csak szlovákosítva olvasható rajta neve.

Csodát vártunk, hogy visszatérjenek elszakított részeink, és vártuk, hogy visszatérjen a régi magyar világ - de ez az álmunk legalább négy évig valósággá vált, - utána még keserűbb volt az ébredés.

Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.

Siratunk valamit amit nem ismerünk, ami miatt mindannyiunk szájában ott a keserűség, mint ökölcsapás után a szivárgó s alvadó vér íze, s mégis nem tudunk és nem is akarunk lemondani erről a fájdalomról, mert tudjuk, hogy valahol körülöttünk, hogy valahol bennünk, vagy ott az erdők és hegyek között, a mesélő ódon házak között van egy hely, ahol jó, ahol érdemes szenvedni.

Tudjuk, hogy fenn a Hargitán még mindig magyar zászló lobog, s kövekből kirakva a szó: „jönnek”.

Szeretnénk dúdolni, de nincs dallam, ami képes lenne éreztetni ezt, csak végig nem gördített gondolatok és félbemaradt mondatok őrzik a lángot.

Bár balgák vagyunk, de talán mégis elég lesz olajunk, hogy várjunk, bár jól tudjuk, nincs mire.

De várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.