Pongi- kutyus, az „egyéniség”

Történetek:

Átlag:

Hozzászólások:

Soltész Zsuzsanna | 2011.05.20 16:40

Pongi- kutyus, az „egyéniség”

17 éves voltam, amikor egy kis németjuhász kutyust, kaptam a szomszédomtól. Olyan helyről menekítette ki, ahol nagyon mostohán bántak vele. A kis koszos, és bánatos szemű, nagy tappancsú blökit rögtön a szívembe zártam.

Megfürdettük, hajszárítóval megszárítgattuk! Igazi kis gyönyörűség lett belőle. Természetesen az első héten elvittük védőoltásra. Kocsival mentünk és ő egész végig az ölemben akart ülni! Nagyon tetszett neki az autókázás! Amilyen pici volt (nem is gondoltam), hogy ilyen mély hanggal rendelkezik. Az orvosi rendelőben megmutatta mély baritonját. Még az állatorvos sem hitt a fülének.

Mivel minden oltást egyszerre nem kaphatott meg, így a következő (aktuális) oltáshoz, már kihívattam hozzá az orvost. A nyakörv idegen volt számára, így nehezen viselte. Csak addig tettük a nyakára (hogy meg tudjuk fogni) amíg nem kapta meg a szuriját. Ahogy túl esett ezen a megpróbáltatáson, megszabadítottuk a nyakát szorító, számára borzalmas dologtól. Az állati dokibácsit (mert így neveztem), vagy tízszer körbe- körbe szaladgálta. Szegény orvos, úgy érethette magát, mint a sivatagban, mikor homokviharba kerül valaki. Ezek után elbújt a ház sarkához, csak a két nagy füle és csalafinta szeme látszott! Leste, mikor megy el az a valaki, aki miatt „azt az izét” a nyakára tették, és ráadásul még meg is csípte valamivel.

Én rettentő kínosan éreztem magam, mikor láttam az orvost talpig belepve homokkal. Ő azonban csak nevetett az egészen.

Kiskutyusból egy év múlva igen izmos, erős nagykutyus lett. Ám továbbra is bohóc maradt, az állati dokibácsi kedvence! Ráadásul akaratos, makacs, nevelhetetlen! Mindennel próbálkoztunk, hogy ne ő „legyen az úr a háznál”, de mind hiába!

Egyszer kiszökött a kertből, fél falun át, loholtam utána! Megvárta, míg a közelébe érek, aztán, uzsgyi, már odébb is loholt! Apusom rám parancsolt, hogy most meg kell vernem (de ő is nagyon szerette, csak hát nem lehet mindent ráhagyni a kis gézengúzra).

Hát megtettem, de kicsi legyintések lettek belőle! Potyogott a könnyem, a kutyuskám meg csak lesett rám gondolván „hát ennek meg mi a baja, nem őt paskolják”. Továbbra is ugyan az a pajkos, akaratos, huncutszemű blöki maradt, amilyennek kaptuk! Az állatok tudora „akit nagyon tisztelek” meg is állapította: - Nincs mit tenni, ez a kutyi egy egyéniség!

Fürdetni nem lehetett, mert úgy félt a víztől, mint egér a macskától! Mindig azt tette, amit nem lett volna szabad. Ha ültettünk virágokat, belefeküdt. Meg is rendszabályoztuk miatta! Ám ha a lakásban tartózkodtunk (és nem vele foglalkoztunk) elterült a virágágyás kellős közepén, miközben az ablakra meredt a szeme, hogy észre vesszük-e! Amint kimentem, hogy leszidjam, fülét- farkát behúzva a lábam elé feküdt, majd bohóckodni kezdett (ki tudta volna bántani). Olyankor mindig levett a lábamról és jót játszottunk! Ennek következtében meg is szüntettük a virágokat az udvarban!

Persze neki mindig volt ötlete, hogy csaljon ki játszani! Egy műanyag vödröt kisajátított magának, a szájába vette és döngette vele a földet! Na most ez, még nyáron el is ment, de télen (mikor fagyos a föld) szegény szomszédok dobhártyája majd beszakadt. Még az volt a szerencse, hogy jó alvókája révén, legalább éjszaka csend honolt a környéken. Mégis mindenki szerette!

A szemén lehetett látni, épp milyen kedve van: „most megsimíthetsz” vagy „jobb, ha most nem érsz hozzám”.

Akármit nem is evett meg. Csak a csirke farhátat tésztával pörköltnek elkészítve, meg természetesen az édességet. Bár ebből az utóbbiból, keveset kapott, a fogai miatt. A keresztfiaimtól viszont bármit elfogadott, legyen az: pl. szotyola, tökmag, kifli. A kutyáknak gyártott száraz eledelre, úgy nézett, mintha azt mondaná: „csak nem képzeled, hogy én ezt meg fogom enni”? Bezzeg a cicámnak kitett eleséget (lehetett az akár száraz macskakaja) bőszen felfalta. Belopakodott az előszobába (mert végül oda menekítettük előle a cicahamit), körbe térképezte a terepet (nem vesszük-e őt észre), majd két falásra eltüntette a macska összes ételét! Egyébként ki nem állhatta a macskákat, csak a miénket fogadta el!

Mikor már idős lett, nyáron a nagy kánikulában, beengedtük az előtérbe, ráirányítottuk a ventillátort, és ezt nagyon élvezte! Ezek után, ha egy kicsit is meleg volt, bejött, ránknézett és mintha így szól, volna: „na itt vagyok, bekapcsolhatjátok azt a szellőcsinálót”.

Bár 15 évig élt és az állatorvos szerint ez az ő számára komoly kor, de mégis rövidnek tűnt!

Előtte és utána is sok állatom volt, mindegyik külön egyéniség, de ezek már új történetek!