Kokojzaszedés - SzínesTörténetek

Történetek:

Átlag:

Hozzászólások:

Salamon Ferenc | 2011.02.05 09:07

Kokojzaszedés

Ez még akkor történt, amikor úgy jártam, mint Francois Villon: megláttam két jó formájú combot, elvesztettem a fejem, s megnősültem. Apósom, egyszerű, szakmunkás, szűkszavú, kellemesen okos észjárású székely ember volt, ezért kapta falusfeleitől a “Lipinka” előnevet. Alapfoglalkozása ács volt, Bukarest egyik építője. Igazán, szívből megszerettem! Már az első nyáron, miután befejeztük a szénacsinálást, s a télire szükséges mosztmennyiséget belapátoltuk a színbe ezt mondta: “… holnap felmegyünk a csomafali Délhegyre kokojzát szedni”. A reggeli fekete elfogyasztása után az Akadán utcából indultunk el hármasban, s szeltük a kacskaringós utat, mikor a második fordulónál apósom két szóban kifejtette, hogy “rövidíteni lehetne.” Nosza, akkor vágjuk le a kanyarokat. Delet még nem kongattak, s mi már két, tele vederrel ereszkedtünk hazafele. Otthon, pucolás közben derült ki, hogy bizony, még egy vederrel elkelne…, ha volna.

Másnap édes kettesben vágtunk neki a hegynek, s hogy, hogy nem, már a komáék háza előtt előfurakodott homlokunk mögül az egyik, mindaddig kimeríthetetlen, örökzöld vitatéma, miszerint a fenyves erdő sokkalta szebb, mint a nagykoronájú, lombhullató “bugyifák”. Álláspontom az volt, - amiből egy jottányit sem engedtem, mert taszigált engem is az ördög - , hogy minden tájnak meg van a maga szépsége, éppen csak észre kellene vegye az ember, még akkor is ha tanultnak becézik. No, ezzel az eszmefuttatással annyit értem el, mintha betörtem volna a rendőrség ablakát, fényes nappal … Közben bevettük az első kanyart. A másodiknál megpeccintettem a szószünetet azzal, hogy ideje lenne rövidíteni, s a szerpentinek kanyarjait levágni. Ha este lett volna, akkor b. nejem reám szakította volna a csillagos éget: hogy merek ilyen bornírtságot mondani, “… hiszen a rövidítésre nem itt kell betérni … , hanem máshol …, persze, hogy nem tudom …, mert képtelen vagyok a tűlevelű fák erdejében tájékozódni, et cetera”. S zúdultak rám a nyomdafestéket sem tűrő kénkövek, garmadával, értsd: csőstől.Gondoltam magamban egy merészet, s betértem a rövidítésre, abban bíztam, hogy az oldalbordám is követni fog. Isa, csak az önáltatással maradtam, mert kékharisnyásom egy serülővel fennebbre kutyagolt, azaz útjaink elváltak az ózondús rengetegben, ahogy utóbb mi is. Első dühöm csillapítására fürgén haladtam felfele, valósággal nyeltem a métereket, egyik kőről a másikra ugrottam, akár egy kövicsenbillegető. Lecsillapodásom után kezdtem gondolkozni, s rájöttem, minő balek a takony férfi, egy védtelen nőt otthagyott a vadon kellős közepén! Igyekeztem minél előbb kiérni az útra, hogy szívem választottjának – engesztelés gyanánt - már messziről tudjak zsebkendőt lengetni, megbocsátásom jeléül. Ám a széles fakitermelő út üresen ábrándozott egy szebb jövő reményében. Egy cigi után a szélnél sebesebben rohantam vissza a rövidítésen, azzal a szent meggyőződéssel, hogy egyetlenkém ott pityereg egy tuskó tövében, ahol előzőleg elváltunk. Esment tévedtem, sehol egy lélek. Uram Teremtőm! Hol lehet? Uzsgyi vissza …, minél előbb …, közben a majom-zsiráf légyottjának az esete motoszkált az agyamban ... Feleúton hangosan, majd egyre hangosabban, végül kiáltozva skandáltam házastársam keresztelt nevének minden becéző változatát, s közben, tőlem balra, mintha megzörrent volna valami …, mintha mocorgott volna valami … Pár lépésnyire óriási kő ásítozott, s átfutott agyamon a gondolat, hogy arra álljak fel, arról ordítozzak, hátha jobban terjed a hang …, s meghallja, az akinek címeztem! Mire felkapaszkodtam az irdatlan nagy kőre, közben önkéntelenül megfordultam, már csak az “Á”, azaz “Ááááá …” jött ki a torkomon, mert alattam állt a MEDVE! Anyámasszony katonája még most, 63. évesen sem vagyok, de akkor bizony betojtam, abban az értelemben, hogy nem jött ki hang a torkomon, pedig egy sorozat hangos S.O.S. igen jól jött volna … ! Éreztem, hogy a verőfényes hegyoldalon hideg izzadságos minden ruhadarabom …, közben a mackó két lábra állt …, elüvöltötte magát … - már annyira a közelembe került, hogy nyugodtan gyönyörködhettem volna a mandulájában (most sem tudom, hogy ilyen szerve van-e?) – s ebben a pillanatban elejtettem kezemből a vedret, meg a benne levő szedőfüsüt, melyek a kővel érintkezve, csitorgó hangot hallatva, a kökörcsfekete behemót lábai elé gurultak …Erre a bundás hirtelen megmutatta a hátát is, s amilyen hamar érkezett, oly hamar el is tűnt a tűlevelű fák sűrűjében. Percekig nem tértem magamhoz. Olyan reszketés fogott el, hogy le kellett ülnöm. Pár perc múlva cigire akartam gyújtani, ám a kezem úgy remegett, hogy lemondtam ebbéli óhajomról, inkább nikotinos ujjaimat szagolgattam … Végül felálltam, remegő lábakkal iszkiriltem kifele a rövidítésről, s a nagyútról csak akkor tértem le, amikor elértem azt a vágottat, ahová igyekeztem. Kokojzaszedés közben többször körülkémleltem a tájat – mintha valaki érkezését várnám –, de magamban tudtam: azt lesem nem-e érkezik újdonsült négylábú ismerősöm …segíteni!Anyósom nem hitt a szemének, a tele veder láttán. Kiskegyem, nem csinált nagy dolgot az elválás után: hazaplattyogott, s kiolvasta a Korunk legfrissebb számát …, a legnagyobb lelki nyugalommal!