Kismődiné Kis-Ferencz Katalin | 2010.12.11 17:59

Bűn és bűnhődés - unokaöcsém szemével

Levélrészlet a 15 hónapos unokaöcsémtől:

"Sziasztok!

Úgy döntöttem, hogy az e havi beszámolóm szóljon a tiltások, nemek, már megintek jegyében, egyszóval a mindennapjaim mutatom be Nektek.

Ebben a hónapban ugyanis megismerkedtem a büntető sarokkal és hamar nagy cimborák lettünkJ Na jó, a legelején még néhány alkalommal nyöszörögtem kicsit, de mivel viszonylag sűrűn látogatom a kis sarkot, így gyorsan megszerettem! Na, az egész úgy kezdődött, hogy mivel Apa már semmit nem tudott kitalálni, amivel eltántoríthatott volna a konnektortól, így hát egy hirtelen jött ihlettel együtt engem is megragadott, egyenesen a konyhába vitt, majd a hűtő és a fal által bezárt szögbe, azaz sarokba állított. Ezután elém állt és hangosan számolni kezdett. Egészen 10-ig. Hát egy örökkévalóságnak tűnt, nyüszítettem rendesen, próbáltam áttörni a lábai által alkotott rácsokat, de minden hiába való volt, mert a fal – vagyis Apa lábai – mozogtak, ráadásul mindig a menekülési útvonalam irányába. De miután lejárt az örökkévalóság, szabad voltam. És újra indulhattam játszani. Áááá, dehogy mentem játszani, rohantam a konnektorkáimhoz! És sajnos folytathattam az ismerkedést a büntető sarkommal…

Mindez hétvégén történt, aztán jöttek a dolgos hétköznapok, Apa a munkahelyén, mi Anyával itthon, kettecskén nyomtuk a melót. Egyik nap viszonylag – magamhoz képest – keveset konnektoroztam és csak néhányszor kellett végighallgatnom a számokat egytől tízig. Aztán hazajött Apa és nekiálltam rosszcsontoskodni. Éppen az állólámpát igyekeztem kicsit megtornáztatni, amikor Anya kifakadt, hogy egész nap „jól” viselkedtem, akkor most miért kell csak olyan dolgokat csinálnom, amit nem szabad. És ekkor én, miután végighallgattam Anya monodrámáját, fogtam magam és szépen, enyhén színpadiasan elindultam. Közben hevesen ráztam a fejem és mondogattam, hogy „nemnemnemnem”, és besétáltam a büntető sarokba. Sőt, még vártam is egy darabig, mint amikor Apáék számolni szoktak. Majd miután úgy éreztem, hogy eléggé megbűnhődtem, fogtam magam és nekiindultam. Tettem pár lépést, majd Anyáékra néztem és csak annyit mondtam: „haha”. Ők mindeközben érdekesen fuldoklottak – a nevetéstől - , de dicséretükre legyen mondva, hogy igen hősiesen küzdöttek ellene.

Azóta sokszor már mondaniuk sem kell, hogy hova menjek, fogom magam és sétálok a haveromhoz. Kicsit álldogálok ott, majd megyek utamra, várnak a halaszthatatlan teendőim, a számtalan bűnbeesési lehetőség...

...

Mielőtt elbúcsúznék még két dolog. Az egyik, hogy képzeljétek el, dünnyögök vagy úgy is mondhatnám, hogy hümmögök. Apáék meg jókat mosolyognak rajtam. Megyek, teszek-veszek és közben mondogatom, hogy „hm-hm-hm” és viszonylag elég sokszor és sokáigJ

Mint tudjátok, imádok tapsolni. Nálam ez a jele, ha valamit ügyesen csinálok és hát sokszor van ilyen ugyebár, így sokat tapsikolok és tapsikoltatok. De mióta elindult a 40 milliós játszma a TV2-n, hát én odavagyok meg vissza. Ez az én műsorom! Rákóczi Feri kiabál, én meg csak tapsolok, amikor a közönség is. Meg néha akkor is, ha nem.

Ja, és nevetek, ha hallom a rádióban, hogy nevetnek a műsorvezetők, vagy ha Anyáék nevetnek valamin.

Nevessetek Ti is sokat, készülődjetek az ünnepekre, hangolódjatok, mindjárt itt a karácsony! Még nem kívánok semmit, mert szokásomhoz híven jelentkezem majd az ünnepek előtt.

Így hát most csak „simán” búcsúzom, ahogy szoktam:

puszi és pacsi

Marci, a kis Raszkolnyikov"

Kapcsolódó képek:

Történet küldése ismerősnek

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!