Szász L-Sára | 2011.12.11 01:24

Sárvíz

Lacikával, a kora tavaszi naptól ragyogó udvar kellős közepén, a körtefa alatt, a kopasz ágak árnyékát rajzoltuk a homokba göcsörtös kis körte gallyacskával.

A gömbölyű, pihe-puha pici csirkék ott botladoztak körülöttünk, csipogtak, egymást kergették a homokban. Ha éppen kedvük szottyant megcsipkedték egymást, de már a másik pillanatban éktelen csipogással jelezték, hogy kotlós mama lába alá kerültek, aki büszkén lépett tovább, épp a kopasznyakú, kendermagos csirkéjének a szárnyára.

Na, ezt azért már Laci bátyám nem hagyta annyiban. Felugrott, elkapta a kotlós szárnyait és bezárta a közeli tyúkólba. Hangosan kotkodált, tiltakozott, mire a kiscsirkék valamennyien az ól felé szaladtak. Gurultak, csipogtak a homokban, botladoztak, és csak akkor csendesedtek el, amikor a léckerítés apró résein bebújtak és rátaláltak kotlósmamára. Mi ketten pedig nyugodtan rajzoltunk tovább. Nagy volt a körtefa, még nagyobb az árnyéka.

Lett volna annyi dolgunk, mire megrajzoljuk a legvékonyabb ágat is hogy egy egész nap sem unatkoztunk volna, ha közben Lacikának nem lett volna egy másik ötlete. Mi tagadás, nekem is nagyon tetszett, de annak még jobban örültem, hogy Édesanyánk elengedett mindkettőnket.

A testvéremmel elmentünk kirándulni, a célunk az volt, hogy szedünk egy nagy csokor ibolyát.

Tolna megyei kis falucska határában, kanyargós medrében folydogál egy kis patak. Egyszer már jártam ott a fiúkkal. Ja…még nem is említettem, Lacikán kívül még egy bátyám van. Most éppen Ő is kirándul a barátaival.

Az volt az én nagy szerencsém!

Amikor a folyópart közelébe értünk, már messziről látszott az aprócska zöld fű között a tengernyi ibolyavirág. Rohantunk, meg akartuk előzni egymást, de én, mint az udvarunkon a kiscsirkék, hasra estem. Felugrottam, futottam tovább, de Lacikát utolérni már lehetetlen volt, aki örömében hempergett a lila virágszőnyegen.

Pici volt a szára nehéz volt a tövéről leszakítani az ibolyát. Ahogy a folyópartra értem egyre nagyobb volt a fű, a virágok is.

Megfordultam, hívtam volna közelembe a testvérem, de nem láttam sehol. Tekingettem jobbra - balra, lehajoltam, ágaskodtam, reméltem, hogy meglátom Lacikát, amikor a meredek parton megcsúsztam és belehuppantam a hideg folyóvízbe.

Elmerültem volna nyakig, de sikerült a víz fölé hajló fűzfaágba belekapaszkodni.

Sírtam, jajveszékeltem, nagyon féltem, hogy elmerülök a kezembe lévő gyenge, hajladozó fűzfaággal együtt.

Kétségbeesetten sikoltoztam, hívtam Lacikát, félelmemben az egész családhoz könyörögtem, hogy mentsenek ki a vízből, mert nem akarok meghalni! Úgy éreztem rögtön megfagyok, amikor néhány fiú érkezett a folyópartra.

Amikor meglátták, hogy mindjárt elmerülök, nyakig ér a víz, kiabáltak, ordítoztak, hívták az idősebbik bátyámat, aki azonnal ott termett. Leugrott a magas partról a vízbe, magához ölelt és így másztunk felfelé a meredek parton. Remegtem, rázott a hideg, sem lépni, sem megszólalni nem tudtam.

A parton bebugyoláltak egy pokrócba. Testvérem a karjaiban tartott, úgy rohant velem a nagy réten át. Csurgott a víz a ruhámból a testvéremre és kettőnkből csepegő víz nyoma látszott a homokos, száraz kocsiúton végig, egészen hazáig.

Közben a szemem sarkából láttam Lacikát és éreztem, ahogy simogat, igazgatja rajtam a pokrócot és hallottam, hogy hangosan sír, jajveszékel.

A rossz hír hamarabb érkezett, mint mi. Gyorsan lehúzgálták rólam a csurom vizes ruhát és édesanyám gyors mozdulatokkal érdes, durva törölközővel dörzsölte a hátam a karom, mindenem, ahol csak ért.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de felforrósodott a bőröm, már nem fáztam.

Előkerült a kedvenc bögrém és benne a mézes tea, ami hirtelen el is fogyott, annak ellenére, hogy forró volt.

Betakargatott Édesanyám egy jókora dunnával, leült az ágyam szélére és jó meleg, nagy gyapjúkendővel bekötötte a fejem.

Arra lettem figyelmes, hogy Édesapám nagyon mérges. Szemben áll vele Lacika, akit hiába kérdezgetett egyre hangosabban, a sírástól nem tudott válaszolni.

Levette derekáról a nadrágszíjat és megütötte vele testvéremet. Amikor sírva könyörögtem, hogy ne bántsa, ne üsse meg Lacikát többször, akkor hagyta abba a verést. Leült az ágyam szélére, szomorúan nézett rám, törölgette arcomról a könnyeket, betakargatott a dunnával.

Az egész család az ágyam körül ült, maga elé nézett hosszan, csendesen.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ágyam mellett, az éjjeli szekrényen, egy lapos tálkában illatozik egy nagy csokor ibolya. Ott állt Lacika, kezében a tálca, rajta a reggeli és a bögrém csordultig tele gőzölgő, mézes teával.

Amikor felültem, a párnát a hátamhoz szorította és mellettem maradt, amíg reggeliztem. Egész nap el sem mozdult az ágyam mellől.

Az ibolyaszedés napjáról, a rosszul végződött kirándulásról többé nem beszéltünk.

Történet küldése ismerősnek

Ehhez a történethez még nincsenek hozzászólások!

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!