Irsai Dávid | 2012.02.05 18:24

Carissima Fidelissima 6. (2011. január-február)

Szeretem a ki nem mondott régi szavakat,
amiket csak magamban forgattam,
ahogy készültem, hogy újra velem leszel,
hogy nap mint nap láthatlak,
hallom morgásodat.
A végül ki nem mondott régi szavakat:
ami nemrég még távoli remény volt,
tegnap még aggódó bizakodás,
ma végre valósággá vált:
egy hétfő reggelen,
majd egy év után,
kinyílt az ajtó,
s beléptél hozzám.
A világ rendje helyreállt.

Egész nap morogtál,
nyüstöltél,
veszekedtél
- de ha kettesben voltunk,
ragyogott mosolyod.

Rossz volt a perc,
mikor volt szerelmem ránk nyitott,
fájt az emlékezés,
fájt a sugárzó gyűlölet,
de szerettem,
hogy most már ő is látta:
a szerelem múlik,
a barátság, s a szeretet örök.

Szerettem az első kávéfőzést,
nem titkolózva,
bújkálva más előtt.
Morogtál, hogy ügyetlen vagyok,
de még soha nem volt
a kávé ily finom.

Szerettem a CD-ket,
amiket másolni adtál,
szerettem késő éjjel
dermedt ujjakkal a borítókat szabni,
szerettem közben képzelt mosolyod,
hogy örülni fogsz neki,
hogy így mondhatom el,
szeretlek.

Jó volt másnap reggel,
a forró kávét asztalodra raknom.

Szerettem azt a valamit,
amit másnap ebédre hoztál,
szerettem,
még olyan finomat nem ettem.

Szerettem a harmadik napot is,
szerettem furcsa mondataid:
„miattad rontottam el az életem”,
de közben szemed nevetett,
„amikor a Dáviddal összekerültünk”,
bár tudom, fájniuk kellett volna.

Szerettem, mert ritkán voltam,
boldog annyira, amikor azt mondtad:
„igyunk forró csokit”,
mert a doboz, ami majd egy éve várt reánk,
újra kinyittatott, s koccintottunk:
„a világ rendje helyreállt”

Szerettem, amikor látva ügyetlenségemet,
begomboltad mandzsettagombomat.

Kapcsolódó képek:

Történet küldése ismerősnek

Ehhez a történethez még nincsenek hozzászólások!

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!