Az iskolacsengő - SzínesTörténetek

Történetek:

Átlag:

Hozzászólások:

Szász L-Sára | 2011.12.11 01:35

Az iskolacsengő

Az iskolacsengő hosszan, jajveszékelve hozta mindenki tudomására, hogy rövidesen kezdődik az első óra. Ez az első, a jelző csengetés. Ma mindenki, a felnőttek és a gyermekek is sietve, futva közelítettek a bejárat felé. Szakadt az eső. Többnyire esőkabátban érkeztek a diákok, hegyes kapucnival a fejükön, mintha az udvaron színes csuhás szerzetesek derékig hajolva igyekeznének láthatatlanokká válni. A kémiatanárnő most is, mint általában minden reggel nagy sebbel-lobbal érkezett. Szélesre tárta a kaput, aztán gyors léptekkel vágtázott, miközben a hatalmas ernyőt kicsavarta kezéből az orkán erejű szél. Jól látható, hogy a helyzeten, de önmagán is alig tud uralkodni. Az ernyő és a tanárnő eltakarta az érkező lányokat, de az egyre hangosabbá váló illetlen vihorászásuk már messziről idehallatszik. Mit sem törődtek az esővel, a zord idővel. Kocsival érkeztek, mint eddig is minden reggel. Rajtuk nincs esőkabát, az esernyőjük tokban van, az elegáns, márkás hátizsákhoz erősítve és a jól megszokott helyén várja, hogy gazdája rendelkezzen vele. Lehetséges, hogy még soha sem kattant a fogóján az automata zár, ami pillanatok alatt átrendezné a tokba szorított, maroknyi műanyagot egy hatalmas, sátorszerű esernyővé. Egyre hangosabban nevettek, vihogtak, már az ajtónál tolakodtak, ahol állok és várom az érkezőket, őket is. Az ügyeletesnek ez a dolga, na és a rendcsinálás. Egy két másodpercig azon tűnődtem, hogy ebben a zajban a csengő hangját senki se hallja. Talán a zuhogó eső, vagy a hirtelen beköszöntött késő októberi zord idő miatt nyugtalanok a gyerekek, vagy azért mert a hét utolsó napja van?

Azt hiszem mind a kettő és még egyel több! Az idő változékony, viszont a folyosó zaj, az órakezdés előtti mindent bele hangulat, ez állandó. A termekben kurjongatni azért mégsem lehet, de itt a bejárati ajtó mellett, az ügyeletes fülébe az egészen más.

A lépcső melletti nagy tócsába szünet nélkül hull alá a sok kövér esőcsepp. A víztükrön a kisebb-nagyobb színes buborékok indulnak végzetes útjukra a pukkadásig és jelzik egy régi mondás szerint, hogy az esős napoknak egyhamar nem lesz vége.

Az esőcseppek, a tócsa, a buborékok, a gyerekek érkezése, az óriási lárma elkábított, teljesen lekötötték a figyelmemet, elgondolkodtam, amikor egy sáros, elnyűtt kicsi bakancs, majd a másik is hirtelen, szinte a semmiből gázolt át a buborékok között, felcsapva a vizet.

E közben a csengő jajveszékelve szólalt meg a fejem felett. Megrettentem, összeszorult a gyomrom az éles sipító hangtól és a fiúcska tócsába toccsanásától. Pillanatok alatt végső döntésre szántam el magam, amely már évek óta többször megismétlődött, de valami miatt mindig visszakoztam, mert fontosabb intézni valóm is akadt. Elképzeltem, ahogy állok az igazgató előtt és kérem, hogy válasszunk már végre egy kellemesebb csengőhangot.

Janikán, mert úgy hívták a kisfiút, nem volt esőkabát, sem sapka, sem sál és gyalog érkezett az iskolába. Pulóvere vastag, széles fekete csíkozású, kinőtte. A vékonyra mosott ruha ujja szorosan rásimult vézna kis karjára.

Egyik kezében egy régi, ütött-kopott sporttáska, a cipzár elromlott ezért a nyíláson kivillantak a szamárfüles, átázott könyvek, füzetek. A másik kezében, a hóna alatt szorongatott egy nagy sáros cukorrépát.

A betakarítási munkák idején gyakran látni színültig megtöltött pótkocsis teherautót, egymás után többet is, amint szállítják a cukorrépát a feldolgozó helyre. Nem veszélytelen, mert kiszámíthatatlan időpontban egy-egy hatalmas példány lehullhat, nem kímélve senkit és semmit. Volt már emiatt súlyos baleset is. Több alkalommal jelentette az iskolavezetés az illetékesek felé panaszos levélben a történetet, végleges megoldás évek múlva csak akkor született cukorrépa ügyben, amikor alábbhagyott a termelése és búzát vetettek nagyobb mennyiségben.

Visszatérve Janika cukorrépájára megállapítottam, hogy ez egy szép, nagy, egészséges példány. Beláthatatlan következményekkel járhatott volna, ha valaki fejére esik, vagy betöri az arra közlekedő személyautó szélvédőjét. Rendszerint összeszedik a járókelők, még örülnek is a lehullott répának, mert megetetik az állatokkal, így nem vész kárba és nekik is kevesebb takarmányt kell venni.

A kisfiút nem zavarja az eső és annak kellemetlen következménye és az sem, hogy becsengettek. Ebben a pillanatban engem sem, mert láttam, hogy Janika ruhája teljesen átázott. Taposta, kavarta a vizet bakancsával, aztán gondolt egyet és a tócsában, kis kezével súrolni kezdte a saras répát. Látszott a mozdulatain, hogy van benne gyakorlata. Alapos volt, pillanatok alatt sokkal tisztább lett a szerzeménye. Aztán jobbra, balra tekingetett, gyorsan mozgatta a fejét és kisvártatva egy hatalmas darabot leharapott a répából. Ügyelt rá, hogy ne lássa senki.

Lehajtotta fejét, de így is látszott, hogy gyorsan, mohón rágta, nyelte a cukorrépa falatot, miközben zuhogott az eső. Egy újabb harapásra készült, amikor észrevette, hogy nézem. Begyömöszölte a táskába az ázott könyvek közé a „csemegét”, majd elindult az ajtóhoz. Egy-két lépés után hirtelen megfordult és a kijárat felé rohant. Gyorsan felkaptam az ernyőt és utána eredtem, szinte reménytelennek tűnt ez a próbálkozásom. Úgy éreztem gyors vagyok, de így is erőfeszítésemben telt, hogy utolérjem a fürge kisfiút, aki láthatóan nem örült nekem. Megragadtam a ruháját és éreztem, hogy teljesen átázott, csöpögött belőle a víz.

Az esővíz folyt az arcán, a haja csapzott volt, a keze jéghideg. Nem tiltakozott, amikor kézen fogva vezettem a bejárati ajtó felé. Beszéltem hozzá, nem válaszolt, egyetlen szót se szólt, lehajtott fejjel bandukolt mellettem. Hallottam, amint minden lépésnél cuppant egyet a bakancs a víztől. Néhány lépés után kirántotta kezét kezemből, hevesen tiltakozott, nem akart velem tovább jönni, hangosan sírt, patakzott a könny a szeméből. Nehéz helyzetben voltam, hirtelen ért ez a heves tiltakozás, a kisfiú kétségbeejtő helyzete. Azt biztosan tudtam, hogy segíteni kell Janikának, nem hagyhatom egy percig sem magára. Nem mindent hallott, amit mondtam neki a vizes ruhájáról, a répáról, az esős reggelről, az én lyukas órámról, de alábbhagyott a zokogása. Rám nézett könnyes szemével és tekintetéből éreztem, hogy elfogadja a segítségem. Megnyugodott. Bekísértem az öltözőbe és kértem:

- Ülj le Janikám, várj, néhány perc múlva visszajövök hozzád.

Szaladtam végig a folyosón, a nevelői szoba felé, ahol nagy zsákokban tároltuk a napokban gyűjtött, használt gyermekruhát. Janikán kívül most nincs senki, aki jobban rászorulna a segítségre. Válogattam a ruhák között, találtam is méretének megfelelő, nadrágot, pulóvert, kabátot, sálat, sapkát, esőkabátot, cipőt, zoknit, még tisztára mosott, vasalt fehérneműt is.

Siettem vissza a kisfiúhoz, magamhoz szorítottam „új ruháit”, a törölközőt, a szappant. Amikor beléptem az öltözőbe, tágra nyitott, nagy szemekkel, riadtan nézett rám, úgy tűnt, mintha mosolygott volna, cukorrépával a szájában.

Sorba raktam a ruháját az öltöző padján, megnyitottam a zuhanyt, és vártam rá kinn, a folyosón. Leültem a padra és

Nem tudom mennyi idő telt el, míg kitárult az öltöző ajtó és kilépett rajta Janika az „új ruhájában.

Az első kérdése az volt, hogy a cukorrépát hazaviheti-e.

Meglepett. Torkomon akadt a szó, de közben bólintottam. Számára meggyőző volt a válaszom. Visszatértem az öltözőbe a vizes ruhákért és nagyon kellemes meglepetés ért. Janika a ruhákat kiterítette a padok támlájára, a megkopott bakancsát tisztára mosta. Szorosan egymás mellett álltak, már nyoma sem volt rajtuk a sárnak. Ránéztem a kisfiúra, nyújtotta felém a répát és megkérdezte tőlem huncutul kedvesen, alig észrevehető mosollyal:

- Kér?

- Igen! Persze! Ja, már kérni is akartam! Lehet, hogy nem is hallotta a válaszom, a kérdését én sem fontolgathattam. Ekkor már a kezemben tartottam a súlyos, hideg cukorrépát.

Lassan sétáltunk végig a folyosón, az ebédlő felé. Már elő volt készítve a napköziseknek a tízórai. Janika nem volt napközis, de kapott teát és egy kolbászos zsemlét, amit pillanatok alatt el is fogyasztott. Látszólag nagyon éhes volt. Közben még egyszer megmostam a cukorrépát.A sáros répára csordogáló néhány deci víz fekete lett Erősen és hosszan kellett dörzsölni, míg tiszta nem lett a répa és a mosó víz is. Levágtam belőle néhány szeletet, a többit egy zacskóba tettem

A csengő ismét megszólalt, ahogy ez lenni szokott az iskolában. Erős, érces hangja jelezte az óra végét és a nagyszünet elejét.

Janika mellé ültem, néztem, ahogy jóízűen ette a zsemlét, iszogatta mellé a forró citromos teát. Közben én is megkóstoltam a cukorrépa szeletemet. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy a szeme sarkából néz engem.

Oda hajol hozzám, közel és szinte súgva kérdezi:

- Lehetek én is napközis?

- Igen, persze!- mondtam gyorsan, de a határozottságom elbizonytalanított. Ez nem csak rajtam múlik, gondoltam.

- Ha maga kéri, biztos megengedik! Mert tudja, nekem minden reggel meg kő etetni a disznókat, a tehenet ki kő kötni, a tyúkok…hát, azok nem érdekelnek, mehetnek a tanyába szanaszét. Kapirgálnak, majd ahol akarnak. Találnak azok szemet, ha nem akarnak éhen halni.

Közben nevetgél, megállás nélkül mondta, csak mondta, néha megvakarta a fejét.

- Anyu Pestre jár takarítani. Azt én nem tudom, hogy mikor megy el, én akkor még húzom a lóbőrt! Ugye tudja mit jelent,,, hát azt, hogy még alszom. Apukám állandóan munkát keres, de nem talál. Azt szokta mondani, hogy ma mindenki munkanélküli. Ja, de mire hazaér, már alig áll a lábán. Anyukám azt mondja, hogy nagyon fáradt, de én tudom jól, berúgott megint a haverjaival a kocsmában. Tudja? Ott a sarkon, jó messzire a tanyától. Az a baj, hogy reggel aztán fő nem tudom keteni, horkolva alszik, mint egy…hát most eszembe nem jut, hogy mi szokott úgy horkolni mint Apám! Ja a mormota!

- Ugye száz százalék, ugye biztos, hogy holnap már napközis lehetek? Én még a répámat is magának adom. Jó lesz? Megegyeztünk?

- Jó van, látom magán! Megegyeztünk.

Ha tudtam volna, hogy mit mondjak, akkor sem jutottam volna szóhoz, mert megérkeztek a fiúk, akikkel Jani egy osztályba járt. Jöttek ők is tízóraizni.

- Holnaptól napközis leszek!- kiáltotta nekik örömmel és rám nézett.

- Tessék a répa, itt ne felejtse!

Elvettem tőle, megköszöntem.

- Mit csinál vele? Odaadja a disznóknak? – kérdezte

Visszamentem hozzá és leültem mellé.

- Janikám, nekünk nincsenek otthon állatok. Főzők holnap céklarépából salátát, közé aprítok néhány cukorrépa szeletet. Alig kell cukor a salátába olyan édes lesz.

Közbevágott Janika!

- Na! Ez az, hiába mondtam én már mindenkinek! Hát - én is azért eszem, mert finom édes! Na meg aztán azért is, mert éhes vagyok. Amikor reggel felkelek és nincs otthon semmi ennivaló, akkor, mit egyek? Csak kell valamit enni! Hát nem? Azé leszek napközis. Értitek-vagy nem?

Körülnézett és látta, hogy a fiúk bólogatnak, de ők nem tudták, hogy miről van szó. Rám nézett Janika, mi értettük egymást, tudtuk, hogy mi történt ezen az esős, októberi reggelen.

A kis csapat együtt elindult és ment kifelé az ebédlőből, végig a hosszú folyosón, az osztályterem felé. A fiúk közül néhányan még azt is észrevették, hogy új ruha van Janikán. Gyorsan szedték a lábukat, aztán szem elől tévesztettem őket a folyosón nyüzsgő gyermek-tömegben. Elindultam én is az öltöző felé a vizes ruhákért. Mindegyiket úgy találtam, ahogy korábban a gazdája rendben kiteregette. Mariska a takarítónk megígérte, hogy száradás után összeszedi és odaadja a kisfiúnak.

Az iskolacsengő sikongva megszólalt, a nagy szünet végét jelezte. Most még sem kérek az igazgatóságtól kellemesebb csengőhangot, fontosabb is van annál.

Janika napközis szeretne lenni!

Holnaptól!

Az eső megállás nélkül esett, hizlalta a tócsákat, szaporította a színes buborékokat az üres, elcsendesedett iskolaudvaron.